2025. február_Báli cipő

Gróf Seilern-Aspang Crescence báli cipője
 
A farsang időszakán belül hagyományosan februárra esik a legtöbb bál, mulatság, lakoma. A vízkereszttől (január 6.) hamvazószerdáig tartó báli szezon, egyáltalán a bál szokása a reneszánsz idején virágzott fel. Ugyanakkor a klasszikus báli keretek és etikett nem itáliai, hanem francia hagyományokat tükröznek: mindenki XIV. Lajos, a Napkirály báljait másolta. Idehaza a 19. század közepétől – a reformkor és a dualizmus időszakában – élték fénykorukat ezek a rendezvények. Az eleinte főúri mulatságnak számító bálok, melyek közül a bécsi, pozsonyi és fertődi voltak a legnépszerűbbek és határon túl is elismertek, idővel a polgári réteg, valamint a vidéki városok és falvak számára is hagyományteremtővé váltak.
A báli szezonhoz kötődően a Smidt Múzeum a Széchenyi István emlékeit bemutató vitrinben őrzi a feleség, Seilern Crescence sötétbarna, gyönggyel hímzett báli cipőjét. Az osztrák származású grófnőnek 1824. augusztus 2-án kezdődött Széchenyivel való reménytelennek tűnő kapcsolata. A 33 éves huszárkapitány életcélja megtalálásában, a közügyek felé fordulásban nagy szerepet játszott a nála 8 évvel fiatalabb, már férjezett és többgyerekes asszony iránt érzett szerelme. A korabeli beszámolók szerint feltűnően szépnek titulált Crescence, bár hízelgőnek érezte „a legnagyobb magyar” hódolatát – és csakhamar maga is bevonódott érzelmileg – nem ment bele egy szokványos szeretői viszonyba. Komoly, kötelességtudó, egyenes jellemű és hűséges asszony volt, akit eleinte riasztott a – később komoly államférfivá érő, de – sokáig helyét kereső, vehemensen lázadó, túlzottan szenvedélyes kapitány. Több mint egy évtized telt el hol sűrűbb, hol ritkább találkozások és „illedelmes” hangú levelezés közepette. A grófnő nem akarta, hogy bárki kétségbe vonhassa a hűségét. Többször próbáltak elválni egymástól – sőt, ismeretségük ötödik évében Crescence elégette addigi teljes levelezésüket –, ám be kellett látniuk, hogy nem megy egymás nélkül. Főként, hogy Széchenyi tetteivel bizonyította, hogy jobb emberré tette a szerelem és érdemes szíve választottjának kegyére. Talán kevesen tudják, hogy a Magyar Tudományos Akadémia címerében látható, sast itató Amphitrité mitológiai nőalakját is Crescence ihlette. A címert Széchenyi István tervezte, magát a sas képében vizualizálva. Széchenyi feltűnő udvarlása által éveken át kompromittált grófné csak első férje – a nála 20 évvel idősebb – gróf Zichy Károly 1834-es halála után gondolhatott viszonyuk szorosabbra fűzésére. Csakhogy az özvegyasszony nem omlott azonnal szerelme karjaiba, hanem sokkal inkább visszahúzódott, elzárkózott tőle. Sokáig nem is fogadta személyesen Széchenyit, mi több kapcsolatuk végleges lezárásán is újból elgondolkozott. Végül másként döntött, és a gyászév letelte után beteljesülhetett 12 éven át tartó plátói szerelmük, titkos és tiltott kapcsolatuk. A pár esküvői szertartására 1836. február 4-én került sor Budán, a Krisztinavárosi Havas Boldogasszony-plébániatemplomban. Széchenyi az esküvő után egy népes mozaikcsalád feje lett. Crescence 14 gyermeket hozott magával, közülük hétnek nem ő volt a vér szerinti anyja. Széchenyivel két fiuk – Béla és Ödön – és egy kislányuk született, ám Julianna csupán két hetet élt. Kapcsolatukban – minek után az udvarlás rózsaszín ködét felváltotta a mindennapok szürkesége – voltak nehézségek, de Crescence mindvégig támogatta férje közéleti és politikai tevékenységét, inspirálta, bátorította, megértette őt, és a döblingi időszakban is követte Bécsbe, ahol híven kitartott mellette. Miután 1860-ban Széchenyi önkezével vetett véget életének, Crescence – aki tizenöt évvel élte túl férjét – Bécsben maradt és soha többé nem vette le a gyászruhát.

#február