Niklai remete vagy magyar Horác?_Pató Andrásné

„Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz,
Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örülj.
Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül,
Mint a nyíl s zuhogó patak.”
(Berzsenyi Dániel: Horác)

Mindkettő. Berzsenyi Dániel először egy 1809-ben Kazinczy Ferenchez írt levelében nevezte magát „niklai remetének”, és ez a megnevezés hamarosan bekerült a köztudatba is. Pedig Berzsenyi szülőfaluja nem a Somogy megyei Nikla volt, oda csak 1804-ben, házasságkötésének ötödik évében költözött.
 

A költő Vas megyében, Hetyén (ma Egyházashetye) 1776. május 7-én látta meg a napvilágot evangélikus, nemesi család egyetlen gyermekeként. Édesapja jogvégzett ember volt, mégis gazdálkodott, szabadidejében pedig klasszikusokat olvasott. Fia talán tőle örökölte az irodalom szeretetét. Apja nehéz természetű, szigorú és makacs ember volt, aki ráadásul különös nevelési elveket vallott. Véleménye szerint a gyenge fizikumú és beteges fiának először meg kellett erősödnie testileg, csak ezután kerülhetett sor a szellem pallérozására. Berzsenyi ezért csak 12 éves korában, 1788-ban kezdhette meg tanulmányait a soproni evangélikus líceumban, ahol – érthető módon – nem érezte jól magát, mégis hét évet töltött itt el hosszabb-rövidebb megszakításokkal. Többször megszökött, de keményszívű szülője minden alkalommal visszavitte. (Az apa és fia közötti feszültség oldását az édesanya, Thulmon Rozália vállalta magára.)  Érett férfiként Berzsenyi már dicsekedett a viharos tanulóéveivel: „Én egykorúim között legelső magyar táncos voltam, lovat, embert, asztalt által ugrani nékem játék volt. Sopronyban magam tizenkét németeket megvertem, és azokat a város tavába hánytam, és az első szeretőm az én karjaim között elalélt.” A Sopronban eltöltött éveknek köszönhette Berzsenyi a német és latin nyelv elsajátítását, de ő volt az egyik alapítója az első magyar nyelvű diák önképzőkörnek is.
 

A költő édesanyja halálát követően menekült a szülői házból, valószínűleg ezért is kötött nagyon fiatalon házasságot, 1799-ben, az akkor mindösszesen 14 éves Dukai Takách Zsuzsannával, aki férje haláláig hű társa maradt. A fiatalasszony számos jó tulajdonsága ellenére sem tudott párja intellektuális partnerévé válni, viszont kiváló gazdaasszonyként segítette a munkáját a birtokon.

„Ami feleségemet illeti – írta róla később a költő Kazinczy Ferencnek – középszerű mindenben; tizennégy éves korában vettem el, együgyűségben találtam és abból fel sem szabadítottam.” A fiatalasszony azonban a gazdálkodásban méltó társnak bizonyult, és a takarékos életmódjuknak köszönhetően a család szépen gyarapodott, a szűkebb–tágabb família azonban irigységgel viseltetett irántuk, Berzsenyi édesapja sem enyhült meg fia iránt. Az apa elhunyta után látszólag békesség költözött a család életébe, és ezt a Niklára költözés sem zavarta meg. A helyiek által kedvesen „Dani uraságként” emlegetett gazda 1200 hold földnek és 40 hold szőlőnek lett a birtokosa. A niklai gazdálkodás első évében sok elemi csapás és az 1811. évi pénzválság is sújtotta, de mint szorgos, jó gazdának, végül rendeződtek Berzsenyi dolgai. Méhészkedett is, sőt a Somogy megyei településen ezt a tevékenységet ő honosította meg. Takarékos és szigorú gazda hírében állt, a parasztjai mégis szerették egyszerűsége és közvetlensége miatt. Ha ritkán útra kelt, megadta módját: díszes, drága ruhákban járt, de otthon nem viselte a zsinórdíszes mentét. Helyette kopott kabátot, viseltes pantallót hordott.
 

Amikor pedig Berzsenyi nem a gazdasággal foglalatoskodott, akkor verseket írt. Szerelmes verseket is. Életét ugyanis fiatal korától kezdve meghatározta a nők iránti vonzalom, amely gyakran talált viszonzásra: legalább tucatnyi múzsája neve maradt fenn.
Költeményeiben Lolli, Lili, Daphné, Dudi néven nevezi a lányokat, házasságkötése után pedig az Emmi Nelli, Melissza, Naca, Chloé nevű hölgyek tűnnek fel a versekben, de hogy a feleségét hogyan nevezte, az nem derül ki.
Berzsenyi Dánielnek két Dukai Takách lány volt az életében: az egyiknek nem hagyta, hogy képezze magát, de feleségül vette, a másiknak alkotásaiban dicsőítette a műveltségét, és szellemi partnerének tekintette. Mindketten az unokatestvérei voltak.

A költő 38 éves volt, amikor végre megtalálta azt a lelki társat, akit keresett: a 19 éves Dukai Takách Juditot. A Malvina néven verselő lány hirtelen robbant be az irodalmi közéletbe, verseit levelekben küldték egymásnak az írók, állandó meghívottja volt a keszthelyi Helikon-ünnepségeknek, ahol a magyar Szappho-ként ünnepelték. Berzsenyi Dudinak becézte a fiatal nőt, akit egyébként többször is meglátogatott otthonában. „Dudi a legvirgoncabb, leglelkesebb társalkodó mindazon asszonyok között, melyeket én valaha esmértem.” – írta róla Kazinczynak. Valószínűleg ez a szerelem csak plátói volt, de vajon véletlenszerű-e, vagy a sors akarta-e, hogy mindketten ugyanabban az évben hunytak el, 1836-ban, Berzsenyi 60, Judit pedig 41 évesen.

Berzsenyi valószínűleg már az 1790-es évek közepétől írogatott verseket, de a pontos dátum nem ismert, hiszen nem datálta a műveit, ám művészi hajlamait hosszú éveken át titokban tartotta.
 

1803-ban a műkedvelő barátja, Kis János, lutheránus lelkész véletlenül fedezte fel, hogy Berzsenyi verseket ír, és a kéziratot a Széphalmon élő Kazinczy Ferencnek küldte el. Az ismert nyelvújító számos hasznos tanáccsal látta el az akkor még ismeretlen poétát, és abban is közreműködött, hogy 1813-ban nyomtatásban megjelenhetett az első verseskötete.

Berzsenyi nem volt termékeny költő, a második és egyben életében az utolsó verseskötete két könyvben 1816-ban látott napvilágot, ez is Kazinczynak köszönhető. A két férfi barátsága azonban néhány éven belül megromlott. Berzsenyi már 1810-es pesti látogatása során a „széphalmi mester” költőbarátaival - pl. Vitkovics Mihály, Szemere Pál, Kölcsey Ferenc – történő megismerkedésükkor érezte, hogy vidéki földbirtokosként hatalmas szakadék választja el a korszak számos alkotójától. Kölcsey 1817 nyarán a Tudományos Gyűjteményben recenziót közölt Berzsenyi verseiről, melyben sok szempontból igazságtalanul – a klasszicista stílus esztétikai követelményeire hivatkozva – kritizálta a „niklai remete” költészetét. A Himnusz költője a fiatalabb nemzedék képviselőjeként a szigorúbb szerkezeti esztétikai következetességet, a modernebb, romantikusabb hangvételt kérte számon. Bár Kölcsey elismerte költőtársa zsenialitását, de kifogásolta a hagyományos formai-stilisztikai megoldásokat. Ez a lesújtó kritika mélyen megrendítette a magányosan alkotó Berzsenyit, aki hosszú évekre el is hallgatott, és megszakította mindennemű kapcsolatát bírálójával. A költő éveket töltött azzal, hogy felkészüljön a színvonalas visszavágásra, ezért az 1810-es évek végétől esztétikai és irodalmi tanulmányoknak szentelte szinte minden idejét. Végül 1825-ben Észrevételek Kölcsey recenziójára címmel jelentette meg válaszát a Tudományos Gyűjteményben. A „niklai remete” később a versformákról is közölt egy tanulmányt, majd 1829-34 között kiadta Kriticai leveleit. 1830-ban a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választotta éppen az esztétikai munkásságának köszönhetően. Székfoglalója három évvel később Poeticai harmonistica címmel jelent meg. Berzsenyi Dániel költészetének legfőbb jellemzője Kölcsey recenziójában rejlik, melynek igazságtalan voltát a Himnusz szerzője is elismerte a poéta halála után írt nekrológjában. A magányra hajlamos, „remetesége” miatt keserűséget érző somogyi földbirtokos munkásságára valóban a kettősség jellemző, hiszen Berzsenyi a klasszicizmus és a romantika határán élt és alkotott. Hazafias ódáiban, elégiáiban, episztoláiban a klasszicista vonások, így az antik költészet – főként Horatius – stílusjegyei dominálnak: a strófaszerkezet, a retorikai felépítés, az utalások pedig az ókor nagyjait idézik. De Berzsenyi szentimentalizmusa, a haza sorsáért érzett aggódása, az új kifejezésformák már mind a romantikához kapcsolják a költőt.
 

Az 1836. február 24-én elhunyt niklai remetét tehát méltán nevezhetjük magyar Horácnak is.
 

Pató Andrásné
Smidt Múzeum