Porcelán-, tajték-, cserép-... Mi az?_Gyenge Dániel

Pipák a Smidt Múzeumból

„Kockáz, kártyáz sátor alatt
Pipa a szájában
Nem szolgál hiában.
Szép élet!
Víg élet!”
(Báró Amadé László katonaköltő)

A dohányzás a középkor végéig ismeretlen volt Európában. Elterjedését Amerika felfedezése, majd az Újvilág spanyol, portugál és angol gyarmatosítása indította el. Az első dohánypalántákat a 16. század első felében feltehetően Hernán Cortez, a közép-amerikai Azték Birodalmat meghódító spanyol konkvisztádor hozhatta Európába. Ezt követően a dohányzás szokása gyorsan elterjedt a kontinensen. Kezdetben csak a legszűkebb, kiváltságos elit engedhette meg magának a fogyasztását, mivel nagy értékű luxuscikknek számított, a 19. századra azonban már minden társadalmi réteg körében elterjedt és népszerű élvezeti cikké vált.

A Magyar Királyságban és az Erdélyi Fejedelemségben a 16. század közepétől török hatásra honosodott meg a dohányzás kultúrája, akárcsak a kávéfogyasztás vagy a fürdő. Ebben szerepet játszott az is, hogy Buda várát 1541-ben elfoglalta az Oszmán Birodalom hadserege, amivel kezdetét vette a 150 éves török hódoltság. A 16. század végéről már vannak feljegyzések arról, hogy a magyar főurakat ámulatba ejtették a füstöt eregető törökök, akik a tárgyalások során dohánnyal kedveskedtek tárgyalófeleiknek. Bár a dohányzás kezdetben Magyarországon is a főurak és fejedelmek kiváltsága volt, idővel (leginkább a 17. századtól) a törökök és a nyugati zsoldosok révén a katonaság körében is népszerűvé vált. A nyugati egyetemeken tanuló magyar diákok szintén hozzájárultak a dohányzás/pipázás egyre népszerűbbé válásához. Az első magyar nyelvű, nyomtatott útleírásban, az 1620-ban megjelent Europica Varietasban Szepsi Csombor Márton saját dohányzási élményeiről is beszámolt, s a dohány előnyeit, „üdvös hatásait” is ismertette. Szepsi jó szívvel ajánlotta a magyar olvasóknak a dohánytermékeket, előnyei között említette, hogy csillapítja az éhséget, illetve olcsóbb mámort nyújt a drágább alkohol helyett. A dohány iránti kereslet olyan jelentős lett, hogy 1783-ban a Habsburg Birodalom állami ellenőrzés alá vette a dohánytermelést és -kereskedelmet. A 19. századra a dohányzás a társadalom minden rétege számára elérhetővé vált, ennek nyomán pedig sokszínű pipázási kultúra alakult ki. A pipák készülhettek agyagból, porcelánból, fémből vagy fából, különféle méretben és díszítéssel. Eközben a magyar dohánytermelés is színvonalassá, a hazai dohány Európa-szerte ismertté vált.
 

A dohányzás legfontosabb eszköze a pipa volt. Már az indiánok is használták az Újvilágban, később pedig Európában és a Távol-Keleten is népszerű lett. A pipázás ugyanakkor nemcsak a dohány fogyasztását, elfüstölését segítette, hanem akár a katonáknak szánt titkos üzenetek elrejtésére is alkalmas volt, veszélyhelyzetben pedig gyorsan rá lehetett gyújtani. A pipák többsége a balkáni török kereskedelmi útvonalakon érkezett az országba, a magyar pipakészítők pedig sokat átvettek a török mesterek technikáiból.  Pipakészítő műhelyek működtek szerte az országban, többek között Egerben, Szegeden, Budán, Debrecenben - és a felvidéki Selmecbányán. Több történelmi személyiségünk is szenvedélyes dohányos volt. Apafi Mihály erdélyi fejedelem a források szerint nikotinmérgezést kapott a törökökkel vívott 1663-as érsekújvári csatában, míg II. Rákóczi Ferenc rodostói száműzetésében ezüstözött luxuspipából dohányzott. A 18. századra a pipázás annyira elterjedt, hogy ponyvafüzetek figyelmeztették a fogyasztókat a túlzott dohányzás veszélyeire, a nikotinfüggőség elkerülésére.  A Smidt Múzeum gyűjteménye számos 19. századi pipát őriz: cseréppipákat, porcelánpipákat, fapipákat, tajtékpipákat. 

A cseréppipák készítésének fortélyait a törököktől vették át a magyar fazekas- és pipagyűjtő műhelyek. A legismertebbek a selmecbányaiak által gyártott pipaformák voltak, amelyekre egész Európában hatalmas kereslet mutatkozott (évente akár 10 millió darabot is eladtak). A cseréppipákat formába préselték, az előoldal díszítéséhez cserélhető fémbetéteket használtak. A formából kikerült pipát bőrkemény állapotban - a készítés helyére és/vagy mesterére utaló - pecséttel látták el. A 19. századra a selmecbányai műhelyek formáit, pecsételőit felvásárolva a selmeci minták gyártása országszerte elterjedtté vált. A Smidt Múzeum gyűjteményében is található egy selmeci mintát követő, lófej alakú kosárral díszített cseréppipa. A keleti-török típusú cseréppipákhoz a fejeket külön készítették a gyártók. A cseréppipáknak ezen túl még számos típusa ismert. A gyűjteményben fémes, agyagos festésű és mázas darabok is megtalálhatók, köztük egy „Ostowiz” mesterjeggyel és magyar címerrel ellátott pipa is.

A Smidt Múzeum számos fapipát is őriz. A fapipát „népi pipának” is nevezhetnénk, mivel ezeket főként a természetközeli életmódot folytató szegényebb rétegek (pl. pásztorok) készítették, többnyire szőlőgyökérből. A fapipák minőségét meghatározta a fa anyaga, erezete, a fadarab mérete, illetve a gyökér formája, keménysége, illata és színe. A szegények mellett a gazdagabb polgárok is kedvelték ezt a típust, elsősorban ezüsttel kupakolt, sötétre pácolt, fényezett darabokat. A gyengébb minőségű pipákat – a faanyag minőségét is ellensúlyozva bádoglemezzel vagy tajtékkal (természetes ásványi anyag) erősítették meg. A múzeum gyűjteményében található, dunántúli pásztorok által faragott – spanyolozott szarujú – pipa is. Ezen – kimondottan a Dunántúlra jellemző – technika lényege, hogy a szaru felöletébe karcolt, vagy vésett mintákba melegített színes viaszt (spanyolviasz) nyomkodnak, így dekoratív, tartós díszítést hoznak létre. Továbbá van a gyűjteményben olyan fémgyűrűvel díszített darab is, amit egy szovjet fogságba került magyar hadifogoly készített puhafából. 

A porcelánpipák szintén fontos részét alkotják a múzeum anyagának. A porcelán, mint a pipakészítés alapanyaga Németországban vált népszerűvé, miután Johann Friedrich Böttger német alkimista kísérletei nyomán – aki eredetileg aranyat próbált előállítani – megszületett az európai porcelángyártás. Az első európai porcelángyár a Meisseni Porcelánmanufaktúra volt, amely meghatározó szerepet játszott a kontinens porcelánkultúrájának kialakulásában, a távol-keleti importáruktól való függés felszámolásában. A porcelán pipafejek gyártása a 18. – 19. század fordulóján kezdődött.

A Smidt Múzeum porcelánpipák főként német (bajor) és osztrák területekről származnak.  Amíg az osztrák pipaformákat Ferenc József osztrák-magyar és II. Vilmos német császár arcképével díszített kosarak teszik látványossá, addig a gyűjtemény bajor pipái – osztrák fejlesztésnek számító – vízzsákos kivitelezésük miatt különlegesek. Habár ezek a többnyire egy részből készült porcelánpipák – esztétikus díszítésük miatt – látványosak voltak, de kevésbé bizonyultak praktikusnak. Kkönnyen átmelegedtek és nem szívták fel a pipanedvességet. A vízszákos pipák három részből álltak, külön készítették a kosarat, a szárat és a fejet. A vízzsáknak pedig az volt a funkciója, hogy nyálfogóként összegyűjtse a bagólét, vagyis a dohánynedvességet.
A német, osztrák és török pipakészítési vívmányok, pipaformák és minták után érdemes beszélni egy 18. századi magyarok által kitalált „találmányról”, a tajtékpipáról, melynek igencsak fondorlatos története van. 

A hagyomány szerint az egyik Andrássy gróf egytörökországi látogatásából hazatérve tajtékkövet hozott magával, amelyből Kovács Károly csizmadia készített pipát. A legenda szerint a mester szurkos kézzel nyúlt a pipához, amely ettől vörösbarna árnyalatot kapott. A szurokkal bevont tajtékpipa hamar népszerű lett magas minnősége, illetve esztétikus megjelenése miatt, ugyanakkor előállítása költséges volt, mivel az alapanyagot távoli vidékekről (Görögország, Kis-Ázsia, Krím-félsziget) szerezték be. A faragott díszítés még inkább növelte az értékét. Emiatt a tajtékpipák – a fa- vagy agyagpipákkal ellentétben – inkább a vagyonosabb polgárok számára voltak elérhetőek.

A Smidt Múzeum gyűjteménye számos gazdagon faragott tajtékpipát őriz. Több darabon ezüst foglalat, kupak vagy fémbetét, burkolólemez is látható. melyek nem csupán szépen és részletesen faragottak, hanem fémlemezeket, fémbetéteket is tartalmaznak. Itt érdemes megemlíteni egy fontos nevet, Schenk Simon nevétt, aki a 18. század elején feltalálta, hogy a pipákra fémveretet is készítsenek. A múzeum tajtékpipái között találhatunk olyat, aminek ezüst foglalata, kupakja és burkolólemeze van. Jellemzően gazdagon faragottak, a száruk értékes fából – cseresznyefából – készült darabokat, melyekre, van amelyikre egy-egy kisebb üzenet van felvésve a feladótól („Adja Jelinszky…”), de akad olyan tajték-massza pipa is, melynek kosarát egy középkori pajzsos harcos alakja díszíti. A múzeum pipagyűjteményének legtöbb darabja jellemzően a 19. század második feléből származik.

Mint ahogy azt a cikkem elején is említettem, az Újvilág felfedezése után a dohányzás és a pipázás nemcsak Európában, hanem a – portugálok, hollandok és angolok révén – Közel- és Távol-Keleten is gyorsan elterjedt. Erről tanúskodik a múzeum gyűjteményében található, a 19–20. század fordulójáról származó, kínai ezüstből készített japán pipa is. A külvilág felé bezárkózó, de tanulékony japánok a portugálok és a hollandok révén ismerkedtek meg a dohányzással és a pipázással a 16. század második felében. A japán pipa három részből áll: egy kisméretű fém pipafejből, egy bambuszcsőből és egy ezüst szopókából. amin keresztül szívni lehetett a dohányfüstöt. A fémből készült részeket általában gazdag díszítés ékesítette, és az ezüst–bronz ötvözet tetté értékesebbé a pipaformát. A korabeli leírások szerint a japánok szenvedélyes dohányosok voltak, mondhatni több füstöt fogyasztottak, mint rizst, és még a fiatalkorú leányok is hódoltak ennek a szokásnak. 

Gyenge Dániel
múzeumpedagógus
Smidt Múzeum

Felhasznált irodalom

• Remethey Fülepp Dezső: A nagy szenvedély. A dohányzás története. Kortárs Kiadó, Budapest, 2016.
• Ridovics Anna: Történelem pipafüstben. Martin Opitz Kiadó, Budapest, 2019.
• Lakner Dávid: Mi is az a picielt? = https://tobaccomagazin.hu/cikk/mi-is-az-a-picielt (letöltés: 2026.05.12.)